Már szinte a számban érzem a fagyikehely ízét, ahogy a családommal végig ballagunk a nyüzsgő városon. Nasi előtt még el kellett menni a boltba, ezért másik útvonalon megyünk.
Ekkor észreveszek egy furcsa szobor párost. Az egyik ember az ég felé emeli a kezét a, másik mintha elbotlott volna valamiben.
- A professzor fohászkodik, hogy valaki szabadítsa meg a részeg diákjától.- mutatok nevetve a szoborra.
- Azonnal fejezd be, ez nem vicces!- mordul rám Anya, majd a szobor felé biccent és csak ennyit mond:- Dunába lövés.
Elszégyellem magam. Körülnézek van-e valaki a közelben. Még a fagyizás közben is ideges vagyok, hogy én, aki mindig is iszonyodtam a kissebségek kirekesztésől, én is megtapasztaltam milyen a zaklatás, tudatlanságból ilyet tettem.
Ahhoz képest, hogy milyen gyakran használják ezt a szót rengeteg tévhit övezi napjainkban. Pedig csak olyan technikákat takar, amelyekkel a szokásostól eltérő emberek elfogadhatóvá válnak.
Sokan azt állítják, a mai világban már nincs szükség rá, sőt túl is van tolva.
A második világháborúnak már vége, nekem se kell attól tartanom, hogy az állapotom miatt halálra ítélnek, de a hátrányos megkülönböztetés, a tudatlanságból fakadó gúnyolódás ma is létező jelenség. Most is beszólnak a befogott füllel zokogó autistának, és nem csak a gyerekek.
Vannak iskolák, óvodák, ahol titkolni kell a többi szülő elől, vagy a kortársai elől a gyermek autizmus diagnózisát, mert félő, hogy kiutálják őt emiatt. Napjainkban is rengeteg ember lesz depressziós, sőt öngyilkos a bántalmazás miatt. De nem is kell mindig ilyen ”extrém” esetekre gondolni. Hány olyan hely van, ahová egy kerekesszékes nem tud bejutni, hány autista van akinek rémálom a bevásárlás a hangos zene miatt, pedig ezek a problémák egyszerűen megoldhatók: rámpák elhelyezésével, a zene kikapcsolásával, hiszen senki se azért látogatja a bevásárló központokat, hogy zenét hallgasson. Aki soha életében nem szembesült ilyen problémákkal, annak eszébe jut, hogy ez másnak gondot okoz.
Pontosan ezek miatt van szükség az érzékenyítésre. Hogy ezeket elkerüljük. Mikor gimnazista lettem, az iskolánkba eljött egy autista érdekvédő előadást tartani. Miután elmagyarázta, hogy mindennap milyen problémákkal szembesülünk, én felvállaltam a diáktársaim előtt. Ekkor olyasmi történt, amiről nem is álmodtam. Mindig megkérdezték, hogy hozzám érhetnek osztály fotózáson, ha látták, hogy befogom a fülemet lejjebb halkították a hangjukat, sose kérték, hogy vegyem ki a füldugómat. Csak azért vállaltam fel, hogy megértsék miért viselkedek másképp, mint ők. Álmodni sem mertem ilyesmiről. Le sem tudom írni, milyen jó volt, minden nap anélkül az iszonyú görcs nélkül belépni az osztályba.
Sajnos nem mindig értjük amit látunk, mindenkivel előfordul, hogy “nem olvassa el a feliratot”. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni vagy gúnyolni a legfájdalmasabb dolgokat is, csak mert félre értjük, vagy nem értjük a helyzetet, az érzékenyítéssel ezeket kerülhetjük el.