Az arckifejezéseim vagy összevissza változnak, vagy nincsenek. A hangsúlyaim nem a hangulatomat tükrözik, csak önkéntelenül azt a karaktert másolják, akit nagyon kedvelek.
Az összes arckifejezésem más, mint a neurotipikusoké.
Én mindig mondtam az iskolában ezeket hiába figyelik, erről nem derül ki mi érdekel, és mit érzek.
Én a mozgásommal fejezem ki a valódi érzéseimet. Ha boldog vagyok, ugrálok és verdesek a kezemmel, amikor izgulok lengetem őket, ha nagyon mérges vagyok, vicsorgok. Ez elég sokszor bajba kevert például az egyik tanárom feldühített és ő azt hitte mosolygok.
Ezért találtam bosszantónak, amikor rám szóltak, hogy hagyjam abba a kezeim mozgatását, mert ezzel megfosztottak attól, hogy ki tudjam fejezni a valódi érzéseimet.
Ezt a régi rajzomat azért osztom meg, mert arra emlékeztet, hogy a legártatlanabb dolgok is komoly félreértésekhez vezethetnek.
Anya azt mondta emiatt a kép miatt nem csak az óvónők, de a gyerekpszichológus is figyelmeztette, hogy nagy a baj.
Pedig “csak” azt az élményemet örökítettem meg, amikor az állatkertben a vidra medencéjét nem tisztították meg rendesen, ezért amikor beugrott úszni, úgy nézett ki, mint egy loch nesse-i szörnyes felvétel. A látogatók csak annyit láttak, hogy sötét vízben mozog valami.
Apa még poénkodott is vele, hogy játék helyet igazán kitakaríthatna a kis vidra.
Annyira viccesnek találtam, hogy úgy döntöttem, lefestem.