A tanáraimnak hiába bizonygattak sok mindent a szüleim, ők még sem hitték el. Például, hogy nem pimasz vagyok, hanem tényleg nem értem a szarkazmust, nem az osztálytársaimat akarom megnevettetni, valójában ennyire ügyetlen vagyok, otthon be se áll a szám.
Ugyanis telt úgy el hét az iskolában, hogy senki se hallotta a hangomat. Tudtam beszélni, sokan dicsérték is, hogy milyen gazdag a szókincsem. Ennek ellenére bizonyos helyeken szinte alig, vagy egyáltalán nem beszéltem.
Ha olyan emberrel találkoztam, akit nem ismertem, akkor simán előfordult, hogy egy szót sem szóltam hozzá.
Mert féltem. Mert mi van ha valamit, megint rosszul mondok?
Lassan megtanultam, hogy vannak dolgok az emberi beszédben, amiket én nem érzékelek, például a hangsúlyok. Az enyémek állítólag olyanok, mintha kioktatnék másokat. Ehhez társult, hogy se a beszéd ritmusomat, se a hangerőt nem tudom szabályozni. Ahogy azt is megállapítottam, hogy én teljesen más dolgokat gondolok fontosnak, mint a többiek. Például valamiért csak engem érdekeltek a dinoszauruszok.
Rájöttem, hogy nem számít mennyire próbálok szépen beszélni, a többiek hallanak valamit a hangomban, ami miatt dühösek lesznek rám. Valahányszor megkérdeztem, hogy mit csináltam rosszul, azt hitték vissza feleselek. Nagyon sokáig találgattam, hogy mégis mit szeretnének hallani tőlem.
Az se segített, hogy amikor nagyon telítődtem, nem számított milyen hangosan vagy milyen közelről mondtak dolgokat, egyszerűen nem értettem. Amikor ezt jeleztem, a környezetemben vagy dühösek lettek rám, vagy gúnyolódni kezdtek, vagy a saját szavaimat fordították ellenem. “Ja, hogy te ennyire fáradt vagy, hogy azt se érted, amit mondunk? Akkor házi feladat írás után talán nem játszani, hanem aludni kellene.”
A végén arra jutottam, az a legbiztosabb hogy ha meg sem szólalok.
Ezt sokan dacként szokták értelmezni, de nem ez a helyzet. Ezt nem úgy kell elképzelni:” akkor csak azért is nem beszélek, most örültök?”
Inkább úgy, mint amikor az ügyetlen gyerek látja, hogy társai felmásztak a gyümölcsfára és most egyszerre csipegetik a finomságokat és játszanak. Ő pedig tudja, ha ő ezt megpróbálna előbb bekerül a sürgősségire, majd otthon is leszidják.
Természetesen szeretne velük játszani, a gyümölcs is csábítóan néz ki, az a gondolat is vonzó, hogy ha felmászik a fára magasabb lesz, mint a felnőttek. De tudja, hogy így is állandóan kórházba járnak, azért már ne kelljen megtenni, mert meggondolatlan volt.
Bár magamnak próbáltam bizonygatni, hogy ez is azt mutatja, hogy okos vagyok. Végtére is egy butább gyerek tovább próbálkozna és állandóan bajba kerülne, én viszont tanultam a saját káromon, nem számít időnként mennyire vágyom rá, hogy elmondhassam mit érzek, az ötös magatartás mindent megér.
Pedig az igazság az volt, hogy amikor megpróbáltam megszólalni a szívem hevesen kezdett kalapálni, úgy éreztem nincs elég levegő, az elmémben mintha egyszerre túl sok gondolat cikázott volna egyszerre. Szó szerint úgy éreztem, a hangok mintha elhaltak volna a torkomban. Teljesen leblokkoltam.
Nem minden mutista autista. Azért írtam erről az állapotról, mert az autistáknál gyakoribb, mint a neurotipikusoknál. Ezzel az állapottal érdemes szakember segítségét kérni, mert a szelektív mutizmus nem azt jelenti, hogy a gyerek nem szeretne beszélni, hanem azt, hogy annyira szorong, hogy képtelen megszólalni.
Számomra mindig is olyan érzés volt, mintha be lettem volna zárva a saját fejembe.
Mik azok, amik nekem segítettek:
- Az osztálytársaim megszokták, hogy vagy mutogatással vagy fejrázással kommunikálok beszéd helyett.
- Ha ismeretlen felnőttel, például orvossal kellett kommunikálnom mindig össze írtam egy lapra a gondolataimat, amiket el szeretnék mondani és azokat bemagoltam. A papírt mindig magammal vittem.
- Ha számomra ismeretlen felnőtthöz, például a szüleim barátaihoz mentünk vendégségbe, a szüleim nem azt mondták, hogy nem fogok beszélni, hanem azt, hogy nem biztos, hogy fogok beszélni. Ezzel biztosítottak számomra választási lehetőséget.
- Amikor meg mertem szólalni, nem hívták föl rá akkor a figyelmet, legfeljebb utólag négyszemközt dicsértek meg.
