Unottan ülök a színekből álló tornádó közepén. Sárga virág minta libben előttem, ahogy egy rövid hajú nő elszalad a blúzzal előttem. Mindenki most vesz ruhát a csemetéjének, mindenhol nyüzsögnek. Túl parfümözött, agyon dezodorozott izzadságtól bűzlő testek vizmolekulákként gördülnek el egymáson, egymás mellett, a fertőtlenítő szagtól állott levegőben. A boltban dübörgő zenét, elnyomja a szitkozódás, nyafogás bevásárlókocsi zörgés. Beszédfoszlányok röpködnek a levegőben mindenfelől. Azzal ütöm el az időt, hogy a foszlányokat megpróbálom össze foltozni magamban. Egy vásárló diadalittasan lenget egy csipkés inget, mintha győzelmi lobogó volna. Lódobogással a tornádóból kiválik valami zöldes sárga és szétrobban. A férfi az eladóval rikácsolva próbálja visszaállítani a feldöntött fogast. A szín vihar közepén sziszegő percegéssel csapnak fel a villámok. Felnézek. A szemem előtt pontok úsznak, lassan, egyre közelebb. Az eladó valami elektromos problémát emleget. A hang ár egy tiszta mondatot sodor felém.
- Az a kislány miért ilyen mérges?- kutakodva pásztázok, keresem a mérges lányt. - “Túl nagy a tömeg.” - állapítom meg miután hiába keresem a mérges kislányt.
A szomszéd széken csupán egy kerekszemű, pufók kisfiút látok. Tömzsi ujjával rám mutat. Egy nő, valószínűleg az anyja épp a cipőfűzőjét kötözi, fel se néz, úgy dörmög valamit. Kicsit bosszant, hogy nem hallom a választ, abból talán megtudhatnám, hogy hol van a mérges kislány. Oldalról a karomon kígyóként kúszik a forróság.
- Ne bambulj! Próf…. jó…. ez?- Anya elengedte a kezemet és lerakott mellém egy nagy csokor fekete fehér ruha kupacot.
- Mit mondtál?- kérdezem meglepetten.
- Azttt…. nneee bambulássz! Veeee fe….!- Anya hanghullámai belevesznek a ricsajba és bömbölő zajóceánná válnak.
- Nem értem.- motyogom panaszosan.
Anya az ölembe dobja a ruhákat és hevesen mutogat a próbafülkére. Lemondó sóhajjal elindulok. Ahogy belépek a függöny mögé az egész rémálom valósággá válik. Holnap évnyitó. Mehetek vissza, az ijesztő hangos iskolába. Megint ünneplő ruhát kell vennem. Most először vizsgálom meg a ruha csomót.
- Ez hosszú ujjú!- Dobok ki egyet a fülkéből azonnal.
- Ez van a méretedben!- kiált vissza anya. - Légy szíves ne dobáld a ruhát, mert tönkreteszed!
- Szívességet teszek vele egy gyereknek.- gondolom magamban miközben lecsúsztatok a vállamról egy túl kicsi inget.- Ha tönkre megy másnak sem kell hordania.
- Ugyan, alig lesz rajtad.- próbál vigasztalni kívülről Apa.
Alig figyelek rá. A tükör előtt próbálom esetlen ujjaimmal begombolni a következőt. Hiába nyomom, csak azt érem el, hogy mélyen az ujjbegyembe váj. Próbálok nem törődni a fájdalommal, az ujjam visszahajlik, de a gomb megakad.
- Anya, segíts! Nem megy! - Anya bosszús sóhajjal félrehúzza a függönyt és fürge mozdulatokkal munkához lát.
Az anyag smirgliként dörzsöl, ahol ér. A gombok a mellkasomat és a hasamat szurkálják.
- Miért kell ünneplőt venni?- kérdezem panaszosan.
- Századjára mondom, mert az ünnepségen rendesen kell felöltözni.- pöfögi Anya. A függöny egy kicsit eltakarja a vihart, így megértem a szavait.
- DE én rendesen vagyok felöltözve!- méltatlankodom. -” Nem is értem, hiszen csak a fürdéskor nincs rajtam mindegyik ruhadarab.”
- Csak nem képzeled, hogy abban a szakadt melegítőben elengedlek!- fújtat Anya.
- Megnéztem, egyáltalán nem lyukas.- tiltakozom.
- Melegítőben nem engednek be az iskolába!- Anya hangja több oktávot esett.
- “Ez nem értem miért tragédia. Akkor otthon maradhatnék és azt csinálhatnék, amit akarok.”- Miért nevezik ezeket szép ruháknak? Az összes ing eleve ki van lyukadva.
- Emeld fel a karod!- utasít felelet helyett Anya.- Nem lesz ez így jó, szűk hónaljban. Sajnálom, csak a hosszú ujjú a jó.
- De én azt nem szeretem!- rázom a fejem.
- Hiába rázod a fejed! Csak ez van. A szoknyát már felpróbáltad?
- Nem! Nem akarok szoknyát! Te is tudod, hogy utálom a szoknyát! Tavaly is fekete nadrág volt rajtam!
- Kibírod ennyi időre! A tanárok már tavaly is fújtak!- Anya hangja egy vicsorgó vadállatra emlékeztet.
- Nem érdekel! Nem akarok szoknyát venni!
- Csak az ünnepségig kell, Cicám. A szoknyában olyan csinos leszel.
Amikor rájövök, hogy Aputól se számíthatok támogatásra, a szememből elkezdenek folyni a könnyek. Ahogy hüppögve magamra rángatom a viszkető ruhadarabot, a körmöm alá beakadnak a kilógó, bolyhos szálak Most már a derekamtól a bokámig tart a smirglizés, a lábam között túl szellős, mintha meztelen lennék.
A szemem előtt a kétségbeesés festék foltjai úszkálnak, de a feltörő zokogás elmossa őket. A ruha anyaga viszketve dörzsöli az arcom, ahogy síró arcom a kezembe rejtem. A hang orkán ledönt a lábamról. Bömbölve fuldoklok a zúgó tengerben. Hogy véget vessek a könny áradatnak, becsukom a szemem, de látok, a villámként villódzó lámpa átsüt a szemhéjamon, a zúgó morajlástól se színű mandalák ragyognak a fejemben.
- Mi baja? - Több száj is ezt a kérdést visszhangozza.
Felkiáltok, hogy nem akarok szoknyát, nem akarok ünneplőt, nem akarok sulit, haza akarok menni, ahol csönd van. Néhányan azt mormogják, hogy ezt a hisztit, ilyen nagylány így bömböl.
Ülök a kocsiban. Alig emlékszem, hogy kerültem oda vissza. Lihegek. Fürödni akarok. Le akarom mosni a bevásárlóközpontot. A testemet zsibbadt üresség járja át.
- Ma ne kérj tőlem semmit! Hogy hozhattál rám ekkora szégyent?- meg akarom kérdezni, mivel hoztam Anyára szégyent, hiszen én nem csináltam semmi rosszat. Nem loptam semmit a boltból és nem beszéltem csúnyán, de annyira dühös, hogy nem merem.- Nem viszlek boltba többet.
Nem értem, miért hazudja ezt, amikor mérges. Örülnék, ha betartaná és soha többet nem mennénk bevásárolni.
- Újra láthatod a barátaidat. Jó lesz.- Apa sikertelenül próbálja oldani a feszültséget.
- Nem érdekel.- suttogom. A hangom a felismerhetetlenségig berekedt. Otthon akarok maradni, nem akarok visszamenni az állandó tömegbe, zajba. - Nem akarok velük találkozni. Nem akarok suliba menni.
- Lilit nem érdekli semmi! Felőle meg is dögölhetünk!- vissza akarok vágni Anyának, hogy engem igen is érdekel sok minden, például a dinoszauruszok, de inkább csendben maradok. Anya nem érti az ősállatok elképesztő világát. Némán várom a fürdést.
- A többi nagy gyerek nem a helyszínen öltözik át. Nézd a többiek milyen szépen vannak felöltözve. - Körbe pillantok a zsúfolt folyosón. Nem értem neki ez, hogy lehet szép, hisz mindenki teljesen egyforma. Csupa fekete fehér, mint egy rosszul sikerült széjjel folyó zebra rajz.- Ennyit igazán ki bírtál volna, hogy otthon vedd föl az ünneplőd.- alig figyelek arra, mit mond Anya. Úgyis mindig ugyanazt minden egyes ünnepségen, mintha az ő szövege is ugyanolyan betanult sablon volna, mint az igazgatóé. Nem felelek. Sietve kapkodom magamra a ruhákat. Először az ing. hűvös, viszkető ruha burok, gombjai felsőtestem vagdossák. Mintha milliónyi ízeltlábú rohangálna a testemen. Őrjöngve próbálom feljebb tűrni a hosszú ujjú blúzt. Próbálok tenni róla, hogy a lehető legkevesebb bőrfelületet takarja.
- Így összefogod gyűrni!- morogja Anya, majd óvatosan feltűri.- Kit érdekel, ha gyűrött, egyenruha és rajtam van.- puffogok magamban.
Fel a szúrós szoknya. Az egyenruha anyaga bekúszik a bőröm alá. Ahol végig siklik a ruha egy pici bolyhos része, mint horog halba a bőrömbe akad. Érzem, mint amikor a nyű eszi magát húsba, úgy hatolnak dörzsölve, szúrva a bőrömbe. Vakaródzok. Csak azért hagyom abba, mert Anya rám szól, hogy ez illetlenség. Mikor már az ünneplőben botladozok Anya utasít, hogy menjek oda az osztálytársaimhoz. Tanácstalanul nézek jobbra, balra. Mindenhol ugyanaz a hangos, félresikerült zebra. Sehol Eszter rózsaszín szívecskés pulcsija, se Robi világítós baseball sapkája.- “ Honnan kéne tudnom, hogy kik az osztálytársaim?”
Hirtelen égető érzés nyilall a vállamba, mint amikor mezítláb beleugrottam a kertben a kiszáradt, forró tüskés gazba. Anya a vállamnál fogva az osztálytársaim felé tolt és ezzel belém nyomta a perzselő cérna tüskéket.
- Ne visongj már!- mordul.
- Fáj.- nyöszörgök.
- Ne kezdd a drámát! Ez csak hiszti, Lili!- nem értem miért szól rám mert úgy érzem, hogy az egész testemet vagdossák.
- Az iskola tényleg a gyerekek kínzására lett kitalálva.- morfondírozok.- Biztos a szenvedés és a fájdalom változtat, majd minket felnőtté.
- Gyere!- az egyik zebra Eszter hangján szólít meg.- Üljünk egymás mellé!
Karomnál fogva magával rángat. Ruhája csipke fullánkjai végig csípik a bőrömet. Forró bőre, lángoló tűkké melegítette őket. Elrántom a karom a hirtelen fájdalomtól.
- Megyek utánad.- mondom neki a karom dörzsölve.
Ahogy a helyünkre furakszunk, nem kell Anyára néznem, hogy tudjam ki fog oktatni arról, hogy nem rántjuk el a kezünket. A ruha súrlódása, mintha statikus energiává alakult volna az izmaimban. Legszívesebben szaladnék, de ülnöm kell, ezért az idegességtől kalimpál kezem, lábam.
- Ezt most azonnal, hagyd abba! - mennydörög az Osztályfőnököm hangja.
Túl közelről, közvetlenül a hátam mögött állva kiabált, ezért a szájából kiáradó hangoszlop teljes lendülettel tarkón vágott, sötét karikák táncolnak a szemem előtt. Talpam a földre szorítom. Ujjaimmal a szoknyámba kapaszkodom és igyekszem mozdulatlanná merevedni. A testemen milliónyi fonál ízelt láb szaladgál, az éles fonál csáprágók egyre csak mardosnak. A rengeteg beszéd, hömpölygő tengerré válik, fölöttem morajlanak a hullámok. A fülemre akarom tapasztani a kezem, de jó gyerek olyat nem csinál, én pedig jó gyerek akarok lenni. A színpad pont a napfényben áll, a sugár bántó, tarka színekre bomlik, égeti a retinám. Behunyom a szemem.
Abban a pillanatban izzó karmok marcangolnak a hátamba.
- Ne aludj!- parancsolja az Osztályfőnök.- Itt volt az egész nyár, hogy kipihend magad.
- Nem alszom.- hebegek rémülten. A fájdalom elmos minden értelmes gondolatot.
- Ne beszélj! Nekem ne hazudj!
A bőrőm minden egyes négyzetcentiméterét tűk szúrkálták. Az ing feltűrt ujja lecsúszott.- “Muszáj” - egyik izzadt kezem felemelem. A fekete anyagon keletkezett egy még feketébb folt, az izzadságtól. Elkezdem azt a pontot vakarni és csak kaparom és kaparom. Azt kívánom bárcsak a testem többi részéről is letéphetném a bőrt nem csak az ujjamról, hogy teljesen megszabaduljak a viszketéstől, ha már a bőrt nem tudom kígyó módjára levedleni. Ki akarom deríteni, hol tartja Anya a kullancs csipeszt, hogy biztosan eltávolíthassam a horog bolyhokat. A kezemen enyhítő hűvösség árad szét.
- Te ennyire nem tiszteled a szüleidet?! - értetlenül fordulok az Osztályfőnök felé.- Megveszik a drága, szép ruhát, te meg össze rajzolod.
Ekkor láttam meg, hogy az ingem ujján piros foltok vannak. A hűvös nedű a kiserkenő vérem. Mérges leszek. -"Tényleg azt hiszi, hogy összefirkáltam?”
- Ez vér.- magyarázom felháborodva és, hogy igazamat bebizonyítsam, megmutattam a sebet.
- Elestél?- kérdezi az Osztályfőnök.
- Nem.- magyarázom bosszúsan. Dühít az értetlensége.- Csak ez veszi el a szúrást.- nagyon furcsa kifejezés ül ki az arcára.
Ráhagyom. Egy örökké valóság után véget ér az ünnepség. Mindenki feláll. A tapsvihar keresztül dörög a testemen, fájdalmasan rezonál a fülemben és a szívemben, izzó fraktálokká bomlik a szememben. Mint minden ünnepségen, most is rettegek. Mindenki fekete fehérben, nem ismerek fel senkit. A hangzavar miatt senkit sem tudok azonosítani a hangja alapján, a verejték szaga elnyomja az ismerős illatokat. Mindig félek, hogy mivel nem ismerjük fel egymást Anyáék rossz gyereket visznek haza, vagy én megyek el más szüleivel. Hiába tudom, hogy csak másnapig kéne másik szülők gyerekének lennem, hisz holnap iskola, tehát mindenki vissza tudja cserélni a gyerekét, de mégis a másik családnál nem biztos, hogy van olyan étel, amit szeretek és lehet, hogy nem ugyanazok a meséik vannak, amiket én nézek.
Szerencsére aggodalmam nem válik valóra. Rögtön megismerem Anya ideges hangját, amint arról sopánkodik Apának, hogy hiába próbált lefotózni, olyan citromba harapott fejjel ülök. Nem értem, miért várja el, hogy mosolyogjak, mikor legszívesebben sírnék annyire fáj minden.
Odarohanok a szüleimhez és Anyába csimpaszkodok.
- Nahát! Lili! Még sose láttalak téged szoknyában!- álmélkodik az Osztályfőnök Helyettes.
Elvigyorodok és büszkén felhúzom a szoknyám, hogy lássa Anya ügyes trükkjét, a hófehér leggingsemet.
A szenzoros érzékenység mikor az érzékszervek másképp dolgozzák fel az információt. Aki ebben szenved bizonyos ingerek jobban irritálnak. Ez megnyílvánulhat abban, hogy az illetőt bizonyos színek, szagok, vagy akár állagok irritálnak pl.: leves érzése a szájba. Én különösen a hangokra és tapintásra vagyok érzékeny. A “hang problémát” én zajszűrő füldugóval oldottam meg. Ez az eszköz sajnos nem tudja megszüntetni teljesen a külvilág zajait, csak tompítja azokat. Illetve, ha nagyon elfáradok nem tudom megérteni, hogy mit mondanak nekem, ezért anyukám megtanított egy kezdetleges jelbeszédet, hogy tudjon velem kommunikálni ilyen helyzetben.
A ruha problémát úgy oldottuk meg, hogy én ajándékba sosem kaptam ruhát, hanem mindig elvittek, hogy körbe tapogathassam őket. Az olyan esetekben, ahol nagyon muszáj volt ünneplőt felvenni az ing alá pólót szoktam venni, a szoknya alá pedig leggingset vagy rövid nadrágot.