Én nagyon különleges gyerek voltam. A mesékben általában egy szupererővel rendelkeznek az emberek. Én viszont kettővel születtem.
- Sosem szédültem. Nem számított, hogy hintán, tölcsérben vagy csak egyedül pörögtem, mindig egyenesen sétáltam utána.
- Állandóan elestem a saját lábamban.
Édesanyám elég hamar észrevette, hogy valami baj van. Nem játszottam a kortársaimmal, nem tudtam egyenesen sétálni, folyton elestem, képtelen voltam lépcsőzni. Ezért már óvoda előtt hordott mozgásfejlesztésre.
Sok szakembertől, például védőnő, óvónő, próbált segítséget kérni. De azok csak legyintettek, Anyuka túl sokat aggódik, fel kell dolgoznia, hogy nem minden gyerekből lesz olimpikon.
Amikor bekerültem óvodába még rosszabb lett a helyzet. Az ovistársaim folyton gúnyoltak az ügyetlenségem miatt, nagyon lassú voltam, mindig elestem, bármit dobtak felém sosem kaptam el. Az óvónők sokszor leszidtak, mert azt hitték, direkt bohóckodok. Emlékszem egyszer egy furcsa néni is kikérdezett, hogy Anyáék mit csinálnak velem otthon, mert nagyon furcsán viselkedtem és mindenhol sebek és zúzódások borítottak.
Az életemet a ritmikus sportgimnasztika változtatta meg. Kemény két hétig végeztem az órákon a gravitáció kutatását. Megállapítottam nem számít mit csinálsz, mindenhonnan le lehet esni. Először nagyon megijedtem az oktatótól, mert mindig leszidta azokat, akik direkt nem csinálták a feladatokat. Meg is lepett, milyen kedvesen, nyugodtan beszélt velem. Mintha tudta volna, hogy nem azért esek el mindig, mert rosszalkodni akarok.
Egyszer félre hívta édesanyámat, és mondta neki, hogy keressen neurológust, és konduktort, mert nagyon súlyos neurológiai problémám van. Ezután sok helyre ellátogattunk, ahol bemutathattam a pörgéses mutatványomat. Anya azt mondta, aki csak látta, azt mondta nagyon nagy a baj. Ha egy gyerek órákon keresztül egy helyben pörög és nem szédül, az komoly problémát jelent.
Hosszú gyógytornával töltött évek következtek. Rengeteget fejlődtem, de mindig is nagyon esetlen maradtam, ezért sok mindent vagy nem tudtam, vagy csak a magam módján tudtam megtanulni. Például biciklizni sohasem tanultam meg, valamiért csak hátrafelé tudtam tekerni a pedált, de rollerezni igen. Még kisebb trükköket is megtanultam. A rollerezést is először a lakásban gyakoroltam, mert biztonságos környezetben szerettem volna gyakorolni az eséseket, hogy felkészülhessek rájuk. Az ötletet az adta, hogy a nagypapámmal egyszer néztünk egy dokumentumfilmet a kaszkadőrökről, ott mondták, hogy a filmeseknek nemcsak a szövegeket kell gyakorolni, hanem a mutatványokat is, hogy ne sérüljenek meg. Gyerekkoromban nagyon vágytam egy olyan kaszkadőr iskolára, ahol azt tanítják, hogy ne sérülj meg, amikor elesel az egyenes betonúton.
Az autizmus gyakran együtt jár mozgáskoordinációs zavarokkal. Ezekkel érdemes szakemberhez fordulni, mert súlyos esetben ez nem csak azt jelenti, hogy a gyereknek lesz pár kellemetlen tornaórás élménye, hanem komoly problémát okozhat a továbbtanulásban és az önálló élet elsajátításában is.
Lehet, hogy a gyerek emiatt nem fog tudni írni, evőeszközzel enni, ollót használni, egyedül felöltözni, mert nem tudja felhúzni a cipzárt, ruhát begombolni, cipőt megkötni.
Ha nincs ez a fejlesztés én első osztályban megbuktam volna, mert nem tudtam volna megtanulni írni, és késsel villával sem tudnék enni. Lépcsőzni olyan szinten képtelen voltam, hogy anyának nemcsak a lépcsőkről, hanem a tömegközlekedési eszközökről is le kellett illetve föl kellett raknia.
Arról nem is beszélve, hogy ez az állapot mennyire veszélyes. Amikor valaki elesik az emberekkel (és működő kamerákkal) teli nyílt utcán az általában csak megalázó, de én vágódtam már el egy gyalogátkelőn egy olyan helyen, ahol az autók rendszeresen teljes sebességgel végig száguldoznak. A lépcsőről leesés is veszélyes. Egyszer, majdnem kést állítottam a combomba, nem azért mert futottam, vagy rosszul tartottam, hanem mert rosszul mozdultam.
Nagyon sokat köszönhetek a gyerekkori konduktoromnak és Anyukám kitartásának. A mai napig sokat tornázom, hogy fejlődjön a mozgáskészségem, mert a koordinációs zavaraim ugyan csökkentek, de sosem fognak elmúlni.
A mai napig sebek borítanak, mint oviban.
Ezért rettegek a még most is bizonyos helyzetektől, mert tudom, hogy nem tudok elmenekülni. Lassú is vagyok és ha bizonyos terepen próbálnék futni csak elesnék.
Nagyon súlyos tériszonyom van, mert tudom, hogy bárhol, bármelyik percben eleshetek és nem tudom megtartani magam. Rettegek kimenni a teraszra, mert egyszer úgy veszítettem el az egyensúlyom, hogy ha nincs a korlát ma én se vagyok.
Ha fáradtabb vagyok, akkor a mozgásom is rosszabbodik. Vannak pillanataim, amikor tudom, hogy még felügyelettel sem mehetek bizonyos helyekre, vagy ki kell hagynom a tornát, mert baj lesz.
A fáradtság kihat a kézírásomra is, ezért kellett sokszor választanom, hogy vagy szépen megírom a házi feladatot, vagy időben elkészülök, mert ha túl kimerült voltam, nem számított mennyit gyakoroltam, akkor sem tudtam elég szépen írni.
Azért van szükség a mozgás fejlesztésre, mert szó szerint megkönnyíti a mindennapokat és hozzá segít egy jobb minőségű, önállóbb élethez.