Stimmelésnek nevezzük az ismétlődő mozgásorral járó önnyugtató tevékenységeket.
Ez rengetegféle lehet. A filmekben általában azt látjuk a gyerek furcsa hangokat kiadva dülöngél ide oda vagy a kocsi kerekét pörgeti.
Ez sokak szerint nevetségesen, vagy ijesztően néz ki, ezért megpróbálják leszoktatni erről a viselkedésről az autikat.
Tudom, furcsán néz ki, de ez általában veszélytelen. Ez egy önnyugtató tevékenység, pont úgy ahogy mások dobolnak a körmükkel, vagy fel alá járkálnak.
Ezek tevékenységek nemcsak azért szükségesek, mert csökkentik a szorongást, hanem mert segítenek kizárni az ingereket. Ezért hacsak az autista nem tesz kárt önmagában vele, nem érdemes rászólni, mert ezzel teljesen megfosztjuk attól, hogy a maga módján levezethesse a feszültséget.
Sokszor javasolják a gyereknek, hogy sportoljon valamit, mert az segít. Nem nem fog. A torna tényleg hasznos a stressz kezelésben, de nem lehet folyamatosan csinálni. Például az emberek többsége nem tud fekvőtámaszozva írni.
Mielőtt leírja valaki, hogy arra céloztak, tanórák után kéne valami sportot keresni, ennek annyi értelme lenne, mint amikor valaki azt mondja, hogy éhes erre közlik vele, “három nap múlva megyünk étterembe ott rengeteget adnak, bírt ki még egy kicsit!” Nem segít, mert ott helyben szorongsz, vagy ott van a zavaró inger, ott van szükséged segítségre, hogy megnyugodj, nem három nap múlva, amikor elmész úszni.
Arról a tényről nem is beszélve, hogy nem mindenkinek van arra lehetősége, hogy egyedül sportolhasson. A legtöbb zavaró inger, a legtöbb szorongást okozó tényező, amit a stimmeléssel akarnak az autisták kizárni, a közösségben vannak.
Meg lehet próbálni adni az auti kezébe valamilyen eszközt például stresszlabdát, hogy inkább azt nyomogassa, mert kevésbé feltűnő.
De hogyha semmilyen tárgy nem jó, inkább ne erőltessük. Ha sikerül találni a gyereknek valamilyen stimmelő eszközt, akkor viszont szólni kell a pedagógusoknak, hogy azt nem szabad elvenni a gyerektől, és azt is el kell magyarázni, hogy ha a gyerek nem akarja a társainak odaadni, akkor ne kényszerítsék rá, mondván semmi baja nem lesz. Mert a gyerek bármit is választ, onnantól kezdve az nem valami random játék, hanem horgony, egy megnyugtató biztos pont. Ez ugyanúgy segédeszköz, mint a szemüveg.
Nekem például volt egy kis plüssöm, amit mindenhova magammal cipeltem oviban, aztán egyszer elkérték tőlem és véletlenül beleejtették a homokozóba. Hiába vigasztaltak az óvónők, hogy ki lehet mosni, attól még nem volt jó. Engem annak a tárgynak a tapintása nyugtatott meg. A kis homok szemcsék miatt más érzés volt, amikor kézbe vettem. Arra a napra elvesztettem annak a nyugalmát, hogy bár szinte sosem tudom, hogy mi fog történni, nem számít mikor szorítom meg azt a kis plüsst tudni fogom, hogy mit érzek.
Azért is tilos ezeket elvenni, mert a gyerek előbb utóbb talál olyat, amit nem vehetnek el tőle. Évekig próbálkoztam mindenféle stresszoldó eszközzel nemcsak plüssöm volt, hanem labdám, sőt még kaparós radírom is, aminek az egyetlen célja az volt, hogy darabokat kapartam le belőle, amikor szükségem volt rá. Nem számított mennyire csöndben voltam, sem az, hogy megcsináltam a feladatokat, a tanárok mindig elvették ezeket tőlem. Aztán sok próbálkozás után megtaláltam a “tökéletes stresszlabdát”. A köröm és a bőr mindig megújul és, ha a körömből néha ki is fogytam a bőrből soha. A módszerem ellen még a legmogorvább tanáromnak is csak akkor volt kifogása, ha véletlenül valamit összevéreztem amikor letépdestem magamról őket.
Azért fontos elmagyarázni az embereknek, mi a stimmelés, hogy amikor ilyet látnak tudják ez nem veszélyes, az illető, aki végzi nem bolond, csak próbálja megnyugtatni magát.